Douăzeci/húsz - 20/20

În octombrie 2009 a avut loc la Tîrgu Mureş premiera spectacolului Gianinei Cărbunariu, 20/20, la Teatrul Yorick, din subsolul Bastionului Măcelarilor din cetatea medievală a oraşului. O sală mică, cu scaunele dispuse de jur-împrejurul scenei, astfel încît toată lumea să poată vedea pe toată lumea.

Înainte să intru la spectacol, am încercat să citesc despre eveniment pe Internet; n-am prea reuşit, găsisem doar comunicatul de presă care anunţa că e vorba despre un spectacol ce tratează evenimentele din martie 1990 din Tîrgu Mureş. Eram foarte curios şi aveam şi de ce. A se şti că eu sînt mureşean, am şi terminat liceul în acelaşi oraş, tot prin naştere sînt şi ungur, maghiar, dar cea mai mare parte a copilăriei mi-am petrecut-o în Bucovina, unde în casă vorbeam o limbă şi afară sau la şcoală alta. În 1990, am înţeles că se întîmpla ceva între români şi unguri. Ne-am şi dus acasă în Mureş la o săptămînă după evenimente, dar eu nu ţin minte să fi văzut nici un semn pe faţa oraşului, numai în ochii oamenilor şi ai bunicii, aceasta din urmă vorbind de oamenii răi din Hodac de care ar fi bine să mă feresc (abia pe urmă am aflat că e vorba de un sat).

Eram obişnuit ca "acasă", în orăşelul din Bucovina, să se lege copiii de mine, fiindcă sînt ungur, bozgor, mai ales copiii mai mari, dar se legau şi de alţii din alte motive, de cutare, fiindcă e gras, de cutare, fiindcă învăţa bine, aşa încît nu am înţeles decît tîrziu ce înseamnă şovinismul. Astfel, aveam toate motivele să văd acest spectacol, comentariu pe marginea evenimentelor, documentar sau viziune artistică asupra fenomenului, toate mă interesau şi trebuie să spun că nu am fost dezamăgit.

A fost un spectacol care m-a ţinut pe un scaun destul de şubred mai bine de două ore şi vreau să subliniez că acest spectacol, mai mult decît altele, jucat aici, la Tîrgu Mureş, funcţionînd probabil şi în majoritatea teritoriilor locuite împreună de maghiari şi de români, are o valoare extrateatrală. Nu mă pot decide dacă să-i spun umană sau socială şi nu vreau să spun socio-umană, e vorba despre efectul pe care îl are o asemenea temă asupra unui public care se confruntă efectiv în timpul spectacolului cu înseşi problemele pe care le pune spectacolul: cînd rîzi, te uiţi să vezi dacă cealaltă etnie rîde...

Forma teatrală a spectacolului poate fi fixată cel mai bine în cuvîntul docu-fiction, un curent contemporan care leagă spectacolul din Mureş cu ceea ce se întîmplă în Vest. Se prezintă un şir de evenimente care au avut loc într-un spaţiu anume, încercînd să nu se emită judecăţi de valoare asupra evenimentelor. Mai mult decît atît, sînt cel puţin trei scene în care ne este prezentat chiar modul de preluare a informaţiilor. Toate acestea produc o iluzie puternică a realului, vorbirea directă cu publicul e admirabilă. E ca şi cum s-ar răspunde chiar la întrebări venite din public, iar asta potenţează spectacolul, îi dă forţă şi suplineşte cu succes decorul modest şi spaţiul mic.
Dacă autoarea spectacolului a intuit că majoritatea dintre spectatori şi-au pus acele întrebări cel puţin o dată în ultimii douăzeci de ani, atunci a intuit bine. În permanenţă aveai impresia că ar mai fi încă ceva de întrebat şi că personajele care se perindă prin faţa noastră pe scenă ar putea răspunde.

Cu toate că aceste momente sînt foarte puternice, la o a doua vizionare, personajele apar un pic ciuntite, ele vorbesc doar despre această mică felie din viaţa lor, fără a avea nici o părere despre cele întîmplate, toţi sînt detaşaţi de întîmplare şi de "problema pusă în discuţie". Poate tocmai de asta, la reprezentaţia care avea public mixt, s-a simţit o tensiune uriaşă, deoarece cei din public, şi eu împreună cu ei, nu eram deloc detaşaţi de evenimente.
Eu aş fi vrut să aflu cine au fost vinovaţii sau cine a fost mai vinovat, deoarece ştiu numai din auzite, iar cei care au participat activ (se ştie prea bine că ieşirea maghiarilor în stradă a fost spontană) aveau un motiv foarte concret pentru a ieşi, deci subscriu la aceste rînduri ale lui Éva Máthé. Mi se par credibile. În schimb, în acest spectacol nu avem nici un personaj negativ; nici unul dintre ei nu vrea să participe la un conflict în care toţi sînt, de fapt, implicaţi şi despre care vorbesc. Există o singură scenă în care există situaţie conflictuală directă între români şi maghiari - scena zilei de naştere cu invitaţi neaşteptaţi.

Scena în care există conflict, ziua de naştere a lui Sari Néni (Şari Neni), este genial (şi nu e un cuvînt folosit uşor) basculată în burlesc şi tragicomic, în momentul în care aflăm că motivul care stă la baza conflictului personajelor de pe scenă este retrocedarea Ardealului de către Statul român. Şi rezolvarea regizorală este excepţională şi lasă o impresie de comedie neagră bine făcută, aducînd publicul on the edge of their seats. (Am văzut cum cel puţin o parte dintre spectatori nu rîdeau, mai degrabă era ceva între uimire şi grimase îngheţate.)

Majoritatea momentelor din spectacol sînt monologuri evitînd confruntări directe între personaje şi preferă un spectator tăcut care, deşi îşi pune întrebări, nu vorbeşte, nu se confruntă direct cu actorii. Cred că acesta intră în tot cu partea "docu-" a spectacolului şi poate nu aş greşi dacă aş spune că ea, documentarea, continuă şi în timpul spectacolului în sine. Doresc să subliniez că aceste diferenţe dintre ceea ce se întîmplă în public şi personajele schiţate grosier creează o tensiune foarte puternică, ce te împinge la un moment dat la reflecţie asupra temei. Aş încheia acest capitol despre personaje cu o observaţie mai mult decît interesantă a cuiva din public: "Bine, măi, dar nu toţi românii din Tîrgu Mureş au venit cu combinatu' şi nu toţi românii sînt bătuţi în cap şi fricoşi". Totuşi, spectacolul este plin de acurateţe în această privinţă, deoarece românii tîrgumureşeni au stat deoparte, pe terasa de la Hotelul Grand sau, acum, pe scaune în sală, şi au plecat înainte de discuţiile de după premieră.

Dacă spectacolul se prezintă în altă ţară, sau poate numai chiar în alt judeţ, unui alt public, decupajul social e cît se poate de limpede: maghiari nobili, educaţi, cu mult bun-simţ, actori, studenţi în străinătate, proprietari de "Ardeal retrocedabil", profesori de desen care, deşi răniţi în confruntare, îşi tratează corect elevii români, oameni de treabă, adevăraţi eroi care îşi apără şcoala, şi cineva îi manipulează spunîndu-le că le va fi luată de românii... strămutaţi din Regat, destul de prostuţi, al căror maxim este un boier de ţară (jucat excepţional de un actor maghiar, deci cu puţin accent), o preoteasă incapabilă să pună cap la cap o întîlnire, o studentă care l-a minţit pe iubitul ei că vine cu el, o liceană ce-şi doreşte, dar nu poate, să înveţe ungureşte sau un om de afaceri care ştie ce înseamnă banul.

Din punctul de vedere al scenelor, spectacolul este atent construit, astfel încît scene formidabile, pline de înţeles, umor şi actorie foarte bună sînt intercalate cu unele mai slabe, care se desfăşoară greoi. Unele dintre scene chiar nu se regăsesc în firul logic al spectacolului, ca de exemplu lunga scenă din prima parte, în care se joacă jocul cu ţările. Nu am înţeles rostul ei, am avut impresia, mai ales la a doua vizionare, că regizorul a fost obligat să introducă şi acele părţi plictisitoare din cine ştie ce motiv şi noi nu vom pleca din sală, deoarece, ca să ajungem la partea bună a spectacolului, trebuie să suportăm şi burţile. Spectacolul ar deveni mult mai electrizant dacă s-ar renunţa la unele scene, cea cu interviul din Israel, interesantă în măsura în care te prinzi că e vorba chiar despre actriţa care joacă şi nu un procedeu de distanţare, dar chiar şi aşa... Spectacolul s-ar reduce în timp şi ar fi mult mai intens. Scenele sînt scurte şi nu lasă personajele să se dezvolte prea mult; intră, se prezintă, ne spun părerea lor şi plecă. Diferit este momentul central, al zilei de naştere, unde parcă fiecare personaj episodic vine şi îşi aduce contribuţia pentru creionarea personajelor care participă la această scenă. Nu mă pot opri să nu menţionez ca fiind superbă scena recitalului actorilor din Budapesta, un moment atît de bun, accesibil exclusiv celor care cunosc un pic mai bine cultura maghiară şi apetitul maghiarilor pentru poezie.

În încheiere, aş dori să vă spun că, în cazul în care vă întrebaţi, paragrafele în română şi cele în maghiară nu sînt identice. La fel cum spectacolul nu este identic pentru un român sau pentru un maghiar. Eu am avut norocul să pot privi cu ambii ochi spectacolul, nici unul nu era îndreptat către traducere sau către proiecţiile video. Acum, după ce am spus toate astea, simt nevoia să împărtăşesc şi sentimentul meu intim din timpul spectacolului. A fost pentru prima oară în viaţa mea cînd am simţit ce înseamnă şovinismul, să te iei la bătaie cu cineva pentru simplul motiv că e de altă naţionalitate. În timpul primei reprezentaţii, m-am uitat în stînga şi în dreapta în timpul unor momente tensionate şi îmi era cît se poate de clar că dacă vreo "piatră" zboară prin sală din greşeală (cum se explică, la un moment dat, începerea conflictului) şi se ia lumea la bătaie, n-am să mă gîndesc de ce parte sînt. Sînt ceea ce sînt şi da, dacă cineva îl agresează pe cel de lîngă tine doar pe motiv că e de altă etnie (aceeaşi cu a mea), nu vei folosi un manual de supravieţuire, ci orice îţi vine la mînă.

Pot să spun, cu siguranţă, că acesta este spectacolul cel mai interesant, din punct de vedere tematic, pe care l-am văzut în ultimii 20 de ani. Este un spectacol de la care nu ieşi la fel cum ai intrat, cum se întîmplă din ce în ce mai des în teatrele de repertoriu. E un must see, fiindcă este un spectacol care lucrează în timp real, în tine, pe teme din imediata ta apropiere. Atît tema, cît şi forma de expresie sînt responsabile, în mare parte, faţă de societate (publicul pe care-l aşteaptă, şi care trebuie să-şi rezerve bilet, căci se joacă cu casa închisă). Cred că o asemenea prospeţime şi proximitate a subiectului sînt rare pe scena teatrală românească - cu atît mai mult în provincie -, deci nu îmi rămîne decît să vă doresc vizionare plăcută şi sper să găsiţi bilete.


2009 októberében került sor a marosvásárhelyi Mészárosok bástyájának alagsorát képező Yorick Stúdióban Gianina Cărbunariu 20/20 című előadásának bemutatására. Egy kis terem, a színpadot majdnem teljes mértékben körülölelő székekkel, különös gonddal a láthatósági viszonyok biztosítására.

A bemutató megtekintése előtt megpróbáltam az eseményről mélyrehatóbban tájékozódni a világhálón, kevés sikerrel. Csupán a sajtóközleményre bukkantam rá, amely jelzi: az előadás az 1990 márciusában lezajlott eseményeket foglalja keretbe, az igazságra való fényderítés -, illetve a véleményalkotás megkísérlése nélkül. Célja nem más tehát, mint hogy felvonultasson pár, az eseményekhez közvetlenül vagy közvetett módon csatolódó, történetet. Nagy várakozással, kíváncsisággal ültem be az előadásra, már csak azért is, mert Vásárhely a szülővárosom, ahol egyébként a líceumot is végeztem, ehhez adódik hozzá az a tény, hogy magyar vagyok, akárcsak a családom, noha Bukovinában nőttem fel, ahol otthon egy nyelven folyt a társalgás, házon kívül pedig egy másik nyelven. 1990-ben csak hallomásból, sejtelmesen értesültem arról, hogy Vásárhelyen "valami történt" a magyarok és a románok között. Egy héttel az összecsapás után hazautaztunk szülővárosomba, de emlékezetem szerint semmi olyan árulkodó jelre nem bukkantam a város arculatán, amely az ominózus eseményre utalt volna. Csupán az emberek tekintetében volt valami kendőzhetetlen feszültség, illetve nagyanyám maga is figyelmeztetett: a hodákiak rossz emberek, akiket tanácsos nagy ívben elkerülni (csak később tudtam meg, hogy Hodák voltaképpen egy falu neve).

Hozzászoktam otthon, a bukovinai városkában a folyamatos kötözködéshez identitásomat illetően. Főleg a nagyobb gyerekek "bozgoroztak" engem, igaz, ők senkit nem kíméltek, a kövért azért, mert kövér, az éltanulót, mert éltanuló, így csak későre érthettem meg, mit is jelent a sovinizmus. Ilyeténképp minden okom és késztetésem megvolt rá, hogy láthassam ezt az előadást, hiszen valamennyi, a fenti jelenséget érintő tematika érdekelt, legyen az az eseményekre reflektáló kommentár, az azokkal kapcsolatos dokumentáció vagy művészi megvilágítás, és meg kell vallanom, korántsem csalódtam a látottakban.

Egy olyan előadásnak lehettem tehát szemtanúja, amely megszakítás nélkül lekötötte a figyelmemet, a rozoga szék ellenére, amelyhez több mint két órán keresztül lehetett szerencsém. Szeretném kiemelni, hogy ez az előadás - talán nagyobb mértékben mint a többi, Vásárhelyen bemutatott produktum - egyszersmind színházon túli értékkel is bír, és valószínűleg a román-magyar kettős által lakott területek nagyrészén is ugyanilyen sikerrel működne. Nem igazán tudok dönteni az előadás kapcsán eszembe ötlő két behatárolás között, éspedig, hogy emberinek vagy inkább szociálisnak definiáljam, szocio-humánusnak pedig nem szeretném nevezni. Sokkal inkább az a hatás érdekel engem, amelyet egy hasonló téma egy olyan közönség esetén képes elérni, mely gyakorlatilag az előadás időtartama alatt szembesül az utóbbi által felvetett kérdésekkel, ergo: amikor nevetsz, titokban azt fürkészed, vajon a másik népközösség ugyanezt teszi-e...

Az előadás színházi formáját legtalálóbban a docu-fiction szó írja körül, ez utóbbi egy olyan kortárs irányzat lévén, mely voltaképpen öszszecsatolja a marosvásárhelyi előadást a nyugaton végbemenő történésekkel. Pontosabban, bemutatásra kerül egy bizonyos térben lezajló eseménysor, bármely értékítélet megfogalmazása vagy kinyilvánítása nélkül. Mitöbb, legalább három jelenet az infromáció- átvétel/ elsajátítás módját taglalja. Ennek egyenes következménye a valóság illúziójának erőteljes megteremtődése, a publikummal való közvetlen beszélgetés pedig egyenesen elragadó. Mintha az előadás pontosan azokat a kérdéseket válaszolná meg, amelyeket a közönség éppen megfogalmaz. Ez meglehetősen növeli a jelenetek erejét, sikeresen kiegészítve az egyszerű, szegényes díszletet és a szűk teret.

Az erőteljes pillanatok ellenére, másodszori megtekintésre a szereplők kissé csonkoltaknak hatnak, hiszen valamennyinek meglehetősen visszafogott a viszonya a történtekhez, illetve az épp felvetett problémákhoz, ők sokkal inkább csupán beszélnek, mintsem minősítik életük e kis szeletkéjét.

E tény kelthette valószínűleg a feszültséget a vegyes közönségben, hiszen mi, nézők, egyáltalán nem határoltuk el magunkat az eseményektől.

Szerettem volna megtudni, kik is voltak a "vétkesek", vagy melyik volt "a vétkesebb fél", hiszen mindezt csupán hallomásból ismerem, az aktív résztvevőknek ("nagyon jól tudjuk, hogy a magyarok kivonulása az utcára spontán módon történt") pedig kétségkívül megalapozott indokuk lehetett a kivonulásra, osztom ebben a tekintetben Máthé Éva sorait. Ezek hihetőknek tűnnek.

Ez előadásban azonban nincs egyetlen negatív szereplő sem. Egyikük sem kíván résztvenni, részt vállalni abban a konfliktusban, amelyről mindannyian beszélnek, és amelyben ugyanakkor valamennyien érintettek. Csupán egy, román-magyar konfliktust közvetlenül kiélező jelenetet említhetünk meg, éspedig, a váratlan vendégekkel övezett születésnapot.

Sári Néni (Şari Neni) születésnapi jelenete ugyanis zseniális módon telítődik burleszk és tragikomikus színeszettel, amint fény derül arra, hogy a szereplők közti konfliktus forrása tulajdonképpen Erdély a román állam általi viszszaszármaztatása. A rendezői megoldás e tekintetben kiváló, "a jól megcsinált" fekete komédia érzetét kelti, a nézőket mintegy folyamatosan "készenléti állapotban" ("on the edge of their seats") tartva. (a nézők egy részének arcán nevetés helyett sokkal inkább a meglepettség és a lefagyott grimasz köztes kifejezését véltem felfedezni).

A jelenetek nagyrészét olyan monológok képezik, melyeknek köszönhetően megkerülhető a szereplők közti közvetlen összecsapás. Ezzel egyidőben egy olyan, csendességre redukált nézői szerep is körvonalazódik, amelyben a közönség, noha magában felteszi a kérdéseket, valójában nem szólal meg, ezért nem is alakulhat ki közvetlen viszony közte és a szereplők között.

Azt hiszem, ez teljességében az előadás "doku" részeként könyvelhető el, és úgy vélem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a dokumentáció kinyúlik az előadás teljes időtartamára.

Szeretném hangsúlyozni a közönség körében végbemenő reakciók és a vaskosan ábrázolt szereplők közti különbségekből fakadó feszültséget, mely a témáról való elmélkedésnek enged teret.

A szereplőkről szóló fejezetet talán egy találó, nézői megjegyzéssel zárnám: "Rendben, de azért mégsem jött minden vásárhelyi román kombináttal, es nem minden román fafejű vagy félős nyuszi."

Ennek ellenére az előadás meglehetősen precíz ebben az értelemben, mivel a vásárhelyi románok valóban a Grand Hotel teraszán tartózkodtak, távol az eseményektől, mint ahogyan jelenleg is, a nézőtéri székeken, és elhagyták a termet még a bemutatót követő beszélgetés előtt.

Ha az előadást más országban, akár más megyében játsszák, egy más összetételű közönség előtt, a társadalmi rangsorolás világos: a nemesszívű, tanult, jóérzésű magyarok, külföldön élő színészek és egyetemisták, egy "visszaszármaztatható Erdély" tulajdonosai, az összecsapásban megsebzett rajztanárok, akik - ennek ellenére - korrekt módon viseltetnek román diákjaik iránt, belevaló emberek, valóságos hősök, akik kiállnak iskoláikért, melyeket - egy állítólagos manipulatív tájékoztatás alapján - el fognak venni tőlük a Regátból áthelyezett, kicsit butácska románok, akik legfennebb egy vidéki főúri rangig vitték (melyet nagyszerűen alakít egy magyar színész, tehát enyhe akcentussal), egy papné, aki képtelen összehozni egy találkát, egy egyetemista lány, aki szembehazudja a szeretőjét, egy licista lány, akinek leghőbb, ám meghiúsult vágya, hogy magyarul megtanulhasson, vagy akár egy üzletember, aki tudja: pénz beszél, kutya ugat.

A jelenetek szempontjából gondosan felépített előadást láthattunk, nagyszerű pillanatok, humor és értékes színészi játék keveredik helyenként gyengébb, vontatottabban zajló jelenetekkel. Egyesek nem simulnak magátólértetődően az előadás logikus menetébe, gondolok itt például az első részbeli hosszú országosdi játékra. Nem értettem a lényegét, sőt az a gyanúm támadt, hogy a rendező valamilyen oknál fogva kénytelen volt beiktatni ezeket a többnyire unalmas passzusokat, mi pedig csakis úgy részesülhetünk az előadás nyomatékos pillanataiban, ha türelem rózsát terem alapon kivárjuk szépen a sorunkat. Az előadás messzemenően ütősebb lenne, ha kimaradnának bizonyos jelenetek, például az izraeli interjú, amely bizonyos fokig valóban izgalmas, éspedig, amíg nyilvánvalóvá válik, hogy tulajdonképpen a szerepet játszó színésznőről szól, és nem holmi elidegenítési technikával van dolgunk, dehát még így is édeskevés... vagy, nyilván, az országosdi játék. Ha mindezeket felfüggesztenék, mind időben, mind intenzitásban rengeteget nyerne az előadás. A jelenetek rövidek, és nem adnak igazán alkalmat a jellemek kibontakozására. A szereplők megjelennek a színen, bemutatkoznak, elmondják véleményüket, majd távoznak. Kivételt képez a születésnap központi jelenete, melyben valamennyi epizódszereplő rendeltetése mintha pontosan az volna, hogy elmélyítse a főbb aktánsok jellemrajzát. Megemlíteném ezen kívül a budapesti színészek szavalóestjének kiváló momentumát, mely kizárólag a magyar kultúrában otthonosan mozgó, illetve a magyarok versimádatát ismerő "bennfentesek" számára érthető.


Befejezésül hadd mondjak még annyit, amennyiben esetleg felmerülne a kérdés, hogy e krónikában megjelenő román és magyar paragrafusok tartalma nem azonos. Mint ahogyan egyébként az előadás sem bír ugyanazzal a jelentéstartalommal egy román vagy egy magyar anyanyelvű számára. Különös szerencsémnek vallom azt a tényt, hogy én "mindkét szememmel" követhettem végig, és ezek közül egyik sem szorult arra, hogy akár a feliratozást, akár a kivetített video-art-ot kövesse. Mindezek elhangozván, szükségét érzem annak is, hogy megoszthassam önökkel az előadás alatt tapasztalt egyik élményemet, hiszen első alkalommal érthettem meg és érezhettem át igazából a sovinizmus mibenlétét, hogy mit jelent az, mikor vérre megy a játék a nemzetiségi különbözőség puszta okán.

Az előadás első megtekintésekor, a feszültségteljesebb pillanatokban követtem a nézői reakciókat mindkét oldalon, és nem fűztem semmi fajta kétséget ahhoz, hogy - ha tévedésből egy kő átrepülne a termen (amint az a konfliktus kirobbanását is igazolja az előadás egy adott pontján), és hajcibálásra kerülne a sor, nem fogok gondolkozni, hogy melyik párthoz tartozom.

Vagyok, aki vagyok, és ha valaki nekiesik a szomszédomnak csupán azért, mert más etnikumhoz tartozik (azaz, az enyémhez), nem fogok túlélési kézikönyvecskéhez nyúlni, ennél talán messzemenően ösztönösebb leszek.

Joggal állíthatom, hogy az utóbbi húsz évben látott előadások tematikája közül ez csigázott a leginkább fel. Olyan előadásról van szó, amelyről nem jöhetsz úgy ki, mint ahogyan beültél, amint az egyébként a legtöbb repertoárszínház esetén megtörténik. Ez egy "must see" játék, hiszen valós időben vet fel valamennyiünk közvetlen környezetében előforduló témákat. A tartalom és a kifejezésforma egyaránt felelős a társadalomért (a nézőkért, példának okáért, akiknek előre kell jelezniük részvételi szándékukat, mert a társulat teltházzal játszik).

Úgy gondolom, hogy a téma fentihez hasonlatos közelsége és aktualitása meglehetősen ritka a román színpadon, nem beszélve a vidéki színházakról, így nem marad más hátra, minthogy kellemes időtöltést kívánjak, remélve, hogy időben jegyekhez jutnak.