Home

Home
Cititi-ne pe FacebookUrmati-ne pe TwitterFeed RSS gratuit

Spacer

Agenda LiterNet  Sageata  Cronici teatru  Sageata  Sirály / Pescăruşul

Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro

Az éteres ampullák magányossága - Sirály


iunie 2015
TextText mai micText mai mare
Versiune imprimabila Adauga cu AddThis
Mi okból húzódik el Medvegyenkó az emberek szeme elől, miért bújkál? Nem véletlenszerűen lapul oldalt, mintegy szemlélve, kutakodva kik érkeznek megnézni Trepljov legújabb darabját? Komplexusai vannak, retteg, pedig ő a vidék tanítója, a gyerekek példaképe, a falu oszlopos értelmisége. Szorongva elhúzódik, nem szereti a közszereplést. Önnön elhatározásából foglya a Mása iránti szerelmének. Akkora lángokkal ég ez a szerelem? Aligha. Ám ebben a közegben, távol a felbolydult világtól, a nagyvárosok zajától, az érzelmei fogódzók lehetnek. Mását szeretné élettársául, pedig ő is tudja nem jó választás. Mintegy vállalja szomorú, boldogtalan jövőjét. De ő itt áll, másként nem tehet. Minden porcikájával figyeli, már-már betegesen követi Mását, aki hetykén átnéz rajta, még annyi sem rezdíti lelkét, hogy otthon várja a kisdede, és hogy Medvegyenkó a gyerekének az édesapja. Mása nem azért visel feketét, mert gyászolja az életét, mert boldogtalan. Ő egyszerűen tehetetlen, önmagán sem képes segíteni, bolyong az életben. Semmilyen perspektívája, jövőképe sincs. Kilátástalanság az élete, életük. Amint a három nővéré Csehov egy másik darabjában. Elvágyódnak, mindenáron Moszkvába akarnak menni, csupán képtelenek kifáradni az állomásra és vonatra szállni. S ha megérkeznek Moszkvába, mi következik utána? Semmi. Nyina is elvágyódik, vonzza a nagyvárosi élet, fények, talán a színházon keresztül, a színházzal, a színházban, a színjátszásban megvalósíthatja az álmait, kiteljesedhet. A negyedik felvonásra kitudódik, hogy mindhiába a nagy álmodozás, a városi élet utáni vágyakozás, színházi karrierje nem rejteget elégtételt, Csehov némi ironiával mondatja, hogy Nyina vendégszerepelt Harkovban. Leghőbb vágya egy színésznőnek, hogy Harkovban töltsön egy telet és játsszon a muzsikoknak, akik a hosszú téli estéken, miután a jószágokat ellátták, művelődni eljártak színházi előadásokat nézni a csűrbe vagy egyéb, erre a célra kiszemelt fatákolmányba vagy éppenséggel kőépületbe. Ez jelenti Nyina szakmai kibontakozását és beteljesülését(?). Miközben Arkagyina a színházak befutott művésznője, a felső tízezer vastapssal jutalmazott színésznője, a beidegződött, megcsontosodott színjátszás nagyasszonya, de az idők mást követelnek, megújult színházi formákat és színészi eszközöket. A XIX. század utolsó, a huszadik század első éveiben egymást érik és követik, egymásra tevődnek, sőt egybeötvöződnek a modern irányzatok. Trepljov is ennek a híve, megátalkodott követője, csupán rossz helyen született és él. Ki értené meg őt? A szakmai féltékenységétől elvakult édesanyja, a nevetségessé vált Trigorin, aki távolról sem egy Turgenyev, Tolsztoj és így tovább. Arkagyinát és Trigorint elvakítja a hirtelen szerzett hírnév, jó abban lubickolni, berendezkedni, kényelmesen hátradőlni, "még kis írónak lenni is kellemes lehet", miközben az élet elszalad mellettük. Fájdalommal, sajgó lélekkel nosztalgiázik Samrajev, aki visszasírja a régi nagy színészeket, az egykor látott előadásokat. "Azelőtt hatalmas tölgyek voltak..." Természetesen Arkagyinát nem üti mellbe Samrajev célzata, ő jól megvan a kis elefántcsont tornyában. Amint Trigorin is. Őket semmi sem hozhatja vissza a földre, mai kifejezéssel élve, egy másik dimenzióban élnek. Nem rendíti meg őket sem Mása vergődése, sem Nyina szárnybontogató ambiciói, sem Trepljov igyekezete, sőt öngyilkossága sem. Elbeszélnek egymás mellett, mondhatni a huszadik század nyugati világának egyik rákfenéjével, az elidegenedéssel van dolgunk, igaz, egyelőre csak dióhéjban. Minden szereplőt megsuhint a társadalomban fellelhető irányzatok szele: Szorin életkoncepciójában tetten érhetők a nihilizmus jegyei, Dorn pedig a polgárosodás okozta változások, lelki- és testi elváltozások, kórtünetek diagnosztizálója, kórképek megfogalmazója, megrajzolója, ám távolról sem orvoslója. Mindenik szereplő egy éteres ampulla, azon finom üvegszelence, amiben nyomás alatt áll az éter. Külső és belső faktorok hatására ezen piciny üvegfiolák elrobbanhatnak, szétpukkadhatnak, amint oly képletesen zárja le a történetet Trepljov öngyilkos tettét bejelentvén. Egy ember élete egy éteres szelence csupán.

Mása egyedül ücsörög magányában, amint a nézők helyet foglalnak a nézőtéren. Tulajdonképpen mindenannyian Másák vagyunk a kis semmittevésünkben, rezignáltságunkban. Menedékként ott lapul zsebünkben az alkoholos palack. Külön dícséret az alkotóknak, hogy nem esnek rabul a modern kor egy másik jelenségének, egyik szereplő sem kábszerezik.

Török Viola rendezői munkáját aligha sorolhatnók be valamilyen divatos kánonba. Lecsupaszítja a cselekményt, lényegretörően közelíti meg a színjátékot, a hangsúlyokat nem csúsztatja idegen terepekre, hanem megmarad a csehovi világnál. Emiatt a szövegből kidomborodhatnak a lényeges gondolatok, filozófikus elemek, lélekelemző búvárkodások. A színpadkép is ezt sugallja: titkos ajtókon belépnek a szereplők, hagyják a nézőt behatolni a tudatalattijukba, majd eltűnnek. Rendezőileg minden látványos, szemet kápráztató elemet, hatást mellőz, kvázi üres teret teremt, majd beengedi ebbe a térbe a szereplőket megmutatkozni, kitárulkozni.

Sebestyén Hunor az előadás nagy felfedezettje! Alakítása számomra az eddig látottak legsokszínűbb, árnyalt, izzó Medvegyenkója. A negyedik felvonásban nyújtott szöveg nélküli játékáról, empátiájáról, érzéseiről lélekelemző szakdolgozatot lehetne írni.

Nagy Beáta szakaszokra bontja Mása életívét, ebből kifolyólag törések észlelhetők a jelenetektől függően, mintha jelenetenként újrakezdené a szerepét építgetni.

A Szász Anna által megformált Polina eltávolodott Másától, a lányától, Samrajevtől, a férjétől, a Dorn iránt felgyúlt ragaszkodása, szerelme lepattog a Dorn köré épített védőfalakról. Vergődése, kiszolgáltatottsága, tehetetlensége kényszerpályára készteti, ami járható, de normálisan nem megélhető, de mégis folytatja, újra és újrakezdi, ismételten napról napra, mivel önmarcangoló, önpusztító taposómalomban, mókuskerékben másként nem tehet.

Sz. Szabó Zoltán Samrajevje az emlékeiből és emlékeivel él, nosztalgiázik, hiszen valamikor nagykanállal habzsolta a nagyvárosi életet, most meg valahol vidéken jószágigazgató. Majmolja a régen látott színészeket, névileg emlegeti őket, visszasírja a színházat, most meg akarnokként vezeti a sarkából kizökkent családját.

Szélyes Ferenc Dornjában mintha Csehovot látnánk, a józanlátó, érző, vidéki orvost, aki képtelen megfelelő mederbe terelni a saját életét. Igazmondásával, filozofáló tehetségével, életismeretével felülkerekedik, ugyanakkor mily képletesen hasonlítja az emberi sorsot, életet, lelket egy éteres üvegcséhez.

Kovács Károly Trigorin karikatúráját hozza, a minden nőt maga alá teperő sikeres író helyett egy nevetséges, kiégett, magát már kiírt pójácát körvonalaz, aki idejekorán megvénült, életunttá vált, csupán egy-két naiv hajadon ragaszkodásán csüng, s visszaél vele.

A nézőtérről úgy tűnik Badics Petra még nem nőtt fel Nyina Zarecsnaja szédítő szerepéhez, lelki összetettségéhez, ami a negyedik felvonásban válik evidenssé.

Kárp Györgynek megadatott az alkalom eljátszania Szorint - a nagybácsit (mintegy a nemrégen játszott Samrajev ellenpontjaként), aki fölött eltelt az idő, mérlegeli mit ért el az életében, s rezignáltan következteti hogy hiába vetett árnyékot erre a földre több mint hatvan éven át. Csupán Trepljov darabja, előadása villanyozza fel valamelyest.

Kinda Szilárd Trepljovja valósággal rabja legújabb és egyetlen darabjának, színházújító koncepciójának. Nyinát, mint alkotásának múzsáját és előadóját szereti, a házi bemutató sikertelensége azonban szárnyait szegi, lelombozza. Hiábavalóvá válnak színházformáló fáradozásai (szuggesztív módon akkurátusan építgeti az új formák világát, viszont kőletétei korántsem szolidak), a régi, megkövesedett formák kemény falat emelnek útjába. Magatehetetlen, egyedül marad. Nincs más választása, széttépi irományait, eltöri varázspálcáját, mint Prospero, és golyót repít a fejébe. Kinda Szilárd egy idejekorán megöregedett fiatalember tragédiáját játssza el Trepljov szerepében.

Csíki Hajnal frivol Arkagyinája könnyedén átsiklik minden ütköző felett, ő egy ismert színésznő, sikeres életpályájának gyümölcseit élvezi; képtelen, inkább nem akarja megismerni az élet problémáit, nehézségeit, elmetszett minden szálat, semmi sem köti többé szülőföldjéhez, rokonaihoz, fiához, lelkileg üresen kongó nő. Folyton szerepeket játszik.

Míg a szereplők egy kis térben egymás társaságát "élvezik", elbeszélnek egymás mellett, a feléjük küldött szeretet/szerelem nem nyer visszaigazolást, hanem láncszerűen egy következő személy szeretetéért sóvárognak, mintha a huszonegyedik század elidegenedő világában élnének.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály;
fordította: Makai Imre és Morcsányi Géza;
Marosvásárhelyi Spektrum Színház;
Rendező: Török Viola;
Zene: Kelemen László; Díszlet: Török Viola; Jelmez: Szélyes Andrea; Fény és hang: Incze Róbert;
2015. április 14;
Szereplők: Csíki Hajnal (Arkagyina, Irina Nyikolajevna), Kinda Szilárd (Trepljov, Konsztantyin Gavrilovics), Kárp György (Szorin, Pjotr Nyikolajevics), Badics Petra (Zarecsnaja, Nyina Mihajlovna), Kovács Károly (Trigorin, Borisz Alekszejevics), Szélyes Ferenc (Dorn, Jevgenyij Szergejevics), Sz. Szabó Zoltán (Samrajev, Ilja Afanaszjevics), Szász Anna (Polina, Andrejevna), Nagy Beáta (Mása), Sebestyén Hunor (Medvegyenkó, Szemjon Szemjonovics).



 Toate articolele despre Sirály / Pescăruşul


0 comentarii

Click pentru a mări imaginea


Resurse

 Alte articole de Attila Stracula


Alte articole

 Singurătatea sticluţelor cu eter - Sirály / Pescăruşul, Attila Stracula


SCRIEŢI LA LITERNET

Scrieţi o cronică (cu diacritice) a unui eveniment cultural la care aţi participat şi trimiteţi-o la [email protected]. Dacă ne place, o publicăm.

Vreţi să anunţaţi un eveniment cultural pe LiterNet.ro? Îl puteţi introduce aici.


PUBLICITATE




CITIŢI-NE PE FACEBOOK


Spacer Spacer